Hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól.

hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól

Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei.

Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban virágzanak.

Helytörténeti anyagok

Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, a köny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak, bölcsnek, hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt és csak az ember, aki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet kapott.

És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói, akik hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy életen át a szivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik ugy emlékeznek Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban, arra a kérdésre, hogy mi az alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, mi a problémája Copperfield-nek, Dombeynek stb.

Dickens regényeinek nincs egységes, vagy vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges gondolatköre; mindannyi csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet Twist Olivér? Mi a tanulsága A mi közös barátunk-nak? Melyik szenvedélyt festi Nickleby? Melyek azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni Kis Dorrit paraziták veszélyesek az emberre Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet.

Ezeknek a hosszu regényeknek nincsen egy tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi élet a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a sokféle ember, a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép szerepelhetnének: Barnaby Rudge, a Puszta ház s leginkább a Nehéz idők. Ezek előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is meggyanusithatók, de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az események szines rajzában.

Talán sohase volt nagy iró, akinek oly kevéssé lett volna becsvágya, hogy müvészi hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól bizonyos kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a szenvedélyek megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös tanulságát illusztrálja. De ma már Dickens müveinek ez a jellemzetessége nagyon föltünő jelenség.

Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát változott, hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik fő-jelensége: a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés széles szalag, hogyan lehet gyógyítani. A mai iró nem ir regényt határozott tárgy, téma nélkül; akár rövidebb, akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos szenvedély fejlődésének monografiája.

Az irók nagy többsége problémákat fejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére vállalkoznak, s ha az uj területen, melyre férgekkel fogyni, nagyobb eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a jelent.

Általában elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész akar lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem egy bizonyos célért.

Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansága — témátlanok, mint maga az élet, mint maga a természet — vagy pontosabban szólva: vezérlő gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik föl.

Mintha nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el Dickens Károlyt a mai iróktól.

hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól

Mintha Copperfield közelebb állna Amadis-hoz, mint a legujabb idők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebből a nagy különbségből azt következtethetné, hogy Dickens már elavult. És csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a nyugtalan és csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus müben is csupán a gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket pártolt és védett, nem támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu emberek, akiknek lelki jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés számára, népszerüségét nem tartották volna fönn.

Nem tartották volna fönn hálából, mert a sokaság nem ismer hálát, és nem tartották volna fönn a lelki rokonság erejénél fogva, mert a nép fiai Dickens érzés-világába minden lelki jelességeikkel se igen tudnak fölemelkedni. Azonkivül Dickens a hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól müvelteknek soha se volt könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel telitett, idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas és nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek találta.

De Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb életét egy másik veszedelem is fenyegette.

Ez a veszedelem abból eredt, hogy Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és izlésének sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós müvészi hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, s nemcsak a gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is csupán egy szükebb körére szoritkozott, az embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak azt a világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette.

Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, ugy találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor divatossá lett a szenvedély igazát hirdetni a társadalommal és a törvényekkel szemben. E tanitásnak a hivei hibának vélték, hogy Dickens a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne meg a természetnek.

Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a társadalom érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a szerelemre.

Sokallták, hogy Nickleby-ben, Chuzzlewit-ben, Dombey-ban csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind tisztességes ifju lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész Angliát.

Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem.

Panaszkodik, hogy a tanítók bottal nevelnek.

Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy az irodalom megrontsa a gyakorlati életet.

Szerintök az angol szellem nem engedi meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy elváljék lelkiismeretétől s elveszitse szem elől a gyakorlati élet szükségleteit. Az angol — igy okoskodtak — kegyelettel van a család iránt; nem akarja, hogy az irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadják a családi életet. A protestáns lélek megtartott valamit a puritánok szigoruságából az örömmel és a szenvedélyekkel szemben.

Szóval, Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek tulajdonitották. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol iró nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden regényiró, hanem egyszersmind minden angol között.

Ennek a tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni hajlandóságokban lehet keresni. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban, hogy az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet parancsa szentebb, mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett, ma senki se mond ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az apostolokat senki se olvassa többé.

Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége nőttön-nő.

A régibb irók közül csak neki vannak fanatikusai; minden országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü nálunk is.

egy nap alatt megszabaduljon a férgektől Megtisztítottam magam a parazitáktól és

S akik olvassák, nem felejtik. Copperfield-et, Dombey-t, a Karácsonyi ének-et szivébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint gyermekkorának vagy első szerelmének emlékeit.

Emlékezetében, mondhatni: életében, Dickens egészen más helyet foglal el, mint a hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól iró; külön helyet. Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár egészen bizonyosan klasszikus.

Klasszikus, aki hasonlithatatlan, páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett élő erő, mert az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit. Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra részét tegyék az életünknek. Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék hangoztatóinak nagy többségét már elfeledte a világ, amint elfeledte a sziv jogainak ékesszavu védelmezőit.

Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól függ, hogy van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, utmutatóul is szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó eszméje, avagy nincs. Az értőnek minden tanulság; tehát az a munka is, mely nem bizonyitgat semmit. Az élet hogyan lehet megszabadulni a rossz lehelet fórumtól tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet hiven tükrözi, semmiféle eszmének bebizonyitása nem nyujthat több okulást. Továbbá: mert az iró értékét nem az határozza meg, hogy a rosszak vagy a jók világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy az érzelmesek csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a választott világot mily erővel tudja az olvasó lelke elé varázsolni, hogy munkájában mennyi az élet.

Végül: mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit halhatatlanná tegyen. A szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik.

Talán azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen más nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, mint a mi korunk gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat kereste bennök. Közkeletü elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói adományok egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek lehetne mondani.

Az irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt világot — az embereket, a dolgokat, az eseményeket — olyan erővel, olyan világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt megjeleniteni, hogy ennek recipiáló organumában ugyanazokat a képzeteket keltse föl, amelyek ő benne éltek. Ez a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés irónál, s csakis a legnagyobbaknál látni.

Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyal az iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró látásában. De ebben már része van az iró másik nagy képességének is, mert ez a képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy.

Ezt a másik adományt, mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy kommunikativ erőnek lehetne nevezni.

a belekben fellépő fájdalom férgekkel

Az első irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró érzelmességében, érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szivvel beszélve alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveniti, jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeriti az olvasót.

Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyit, páratlan hatásu, s e hatás természetes.

Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak stb. De mindezt az iró csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az értelmére vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a hőssel.

Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró együttérzésre birja olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzelmesebb alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk velök. Velök mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sirunk; nemcsak olvasunk, nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, nemcsak szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is.

Mikor végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán ugy éreztünk, mint a szép szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetü kielégülésben volt részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak meg.

S minthogy az ember ebben a tekintetben változik a legkevésbbé, Dickensre nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik nagy regényirójára nézve, hogy hagyatékát az eljövendő századok is meg fogják becsülni. Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság ugyan soha se hiányzott belőle, — kora fiatalságában sok mindenfélét összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, neki magának sem, — de huszonötesztendős korában nem az volt a szándéka, hogy majd az irásból fog megélni.

Gazdagságra és hatalomra áhitozott; az a mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a nyugtalansága hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott meg a legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással érheti el, munkával soha.

Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, amelyeknek már semmi köze az irodalomhoz.

De a szerencse semmiben sem kedvezett neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant adósságokba bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot hajszolta, annyi terhet vett a nyakába, hogy azután egész életén át, husz esztendőn keresztül, nem lehetett egyéb célja, minthogy a tartozásait törleszsze.

Nem maradt más választása, mint ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből, keserves munkájának sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre, hitelezőit, akiktől végképpen sohase szabadulhatott meg.

Két ember munkáját kellett végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie, amennyiből megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy adósságait törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, aminő Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre, a szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott.

De megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát. Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat.

Balzac mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt, hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, minden mesterség érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy természettudományos módszerrel dolgozzék, hogy munkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást magyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak azokkal parazitaellenes krém nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is, amelyekkel a tudós és a filozófus találkozik.

Számitsuk ehhez, hogy koronkint később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, hogy egy uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani.

De csak ezeknek az ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt.

Lehet, hogy érdekel